Nem azért, mert olyan szövevényes szálak futnak végig, hogy már nem győztem követni... nem. A maga egyszerűségével, a sajátos stílusával szembesíti az embert saját magával. Sehol sincs beleírva, de kicsit olyan, mintha önéletrajzi ihletésű lenne, bár közben akárkiről szólhat, ha csak egy-egy mozzanatot ragadunk ki a történetből.
Charlie jellemfejlődését vártam a leginkább, hogy külső szemlélőként az őt érő hatások egyre beljebb viszik a társasági életbe, (ami meg is történt), de valahogy maga a fiú, az alapjára lecsupaszított szerep ugyan az marad. Ez úgymond egy társadalmunkra vetett gúny, az egész regény, hiszen szegény Charlie csak egy kicsit más és egyből nehéz beilleszkednie bárhová. Megtanulhatjuk belőle, hogy napjainkban minden problémának mély, a múltba visszanyúló lelki oka van, amit néhanapján nem árt kicsit feszegetni, hogy az adott személy utána felengedhessen.
Először - bevallom - filmben láttam, de annyira megtetszettek az élethű karakterek, hogy azóta egyenesen szerelmes vagyok az összes tagba. (Bár talán a könyvbeliekbe egy kicsit jobban. A filmben azért azt elrontották, vagyis maga a film azt mindig lelövi, hogyan is néznek ki az emberek, és ez zavar a leginkább. A jellemek mellé jobban szeretek én alkotni egy arcot, vagy az író, minthogy kiválasszanak valakit, akinek szinte köze sincs hozzá, csak híres színész és akkor "húú, rakjuk bele. Most az Emma Watson rajongók nyugodtan megkövezhetnek.)
Összességében bármennyire is Charlie-t tartottam a legkevésbé életképes, legelfuseráltabb, legszerencsétlenebb karakternek - mégis ő állt a szívemhez a legközelebb. Mert mindannyian a szívünk mélyén pont olyanok vagyunk, mint ő.
