Pár perce fejezetem be a regényt, szóval még friss a hatása, és bevallom, ilyen mélyen még nem érintett meg könyv.
Bevezetés:
„Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy Elizabethé.”
„Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben.”
„Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.”
Meglepő fordulatot vesz a könyv, már az elején, mivel az unokatestvérek, Edmond és Daisy egymásba szeretnek. Ez elsőre kissé bizarrnak tűnt, ámbár mégis bebizonyították, hogy ez nem csak amolyan gyerekkori fellángolás, önkipróbálás, hanem igaz szeretet. A fiú hamarabb kitalálta mire gondol a lány, minthogy ő maga tudta volna, tökéletes szimbiózisban éltek, mígnem a kitört a háború. A nagynénikéjük a munkája miatt elutazott Oslóba, ők pedig otthon maradtak a családi farmon. Ám idővel a helyzet egyre súlyosabbá vált. Eleinte még csak a szülők nélküli boldogságot éreztek, a szabadságot, ám hamarosan érkezett a tehetetlenség súlya, a kémkedés, a félelem és a magány. Még egyikőjük sem érte el a 18 évet, de már közülük a legnagyobb, Osbart, a seregben vállal szolgálatot, a kicsik továbbra is a farmon maradnak. Már véget ért a békés időszak, felhők gyűlnek köréjük, egyre több robbantásról hallanak.
A a két lányt, Daisy-t és Piper-t, és a két fiút Edmond-ot és Isaace-et szétválasztják, rettentő távolságra kerülnek egymástól egy egész nyárra. Így mivel továbbra is Daisy szemszögéből játszódik a történet, a fiúkról nem tudnunk semmit. Daisy próbálja védeni és segíteni Piper-t, beállnak segíteni az élelembegyűjtésnél, ezzel némiképp elterelik a figyelmüket. Ám az egyik fiú, hangot ad nemtetszésének az ellenséges katonákkal szemben, így fejbe lövik mindenki előtt, s mivel Mac ezredes próbálja védeni, így őt is kivégzik. Ezzel indul meg az igazi mészárlás a kis faluban, ezért a két lánynak tovább kell állnia. Egy táskába beraknak minden fontosat: ruhát, takarót, élelemet, vizet, kést, s ismét útra kelnek. Elérkeznek egy másik kisvárosba, ami már katonai támaszpontnak számít, és itt maradnak pár napig. Összebarátkoznak Baz-zal, és még jó néhány katonával. Jól bánnak velük, mivel kicsik és az egyetlen nőneműek, ezért védik őket, néha beszélgetnek is velük. Egyik hajnalban ám arra kel fel a két lány, hogy Buz ébresztgeti őket, odaad nekik egy-egy hátizsákot és az erőbe küldi őket. Újra menekülniük kell, viszont ekkor Daisy megnézi a térképet, és rájön, hogy nincsenek annyira messze attól a helytől, ahová két unokatestvérük került, így a kevés élelemmel, és hatalmas akaraterővel nekivágnak az útnak, hogy újra együtt lehessenek. Napokon keresztül küzdik át magukat a vadonon, s amikor elérkeznek az áhítat földjére, rá kell döbbenniük, hogy azt a helyet sem kerülte el a mészárlás. Az éhhalál közeledtével küszködve indulnak haza, az otthoni tanyához, bár abban sem lehetnek biztosak, hogy az még áll.
Kevés erővel, remény vesztve érnek haza, ahol nagyjából minden a helyén van. Csak az állatokat vitték el, s a ház falait telerajzolták haditervekkel. Leköltöznek a szénatárolóba, ám Daisy boldogtalansága egyre csak nő. Edmond ruháiban jár, bár már nincs olyan illatuk, mint a fiúnak, még sincs mása, ami rá emlékeztetné, kivéve a birtokot. Bárhová lép, bármerre néz, eszébe jut egy emlék, ami ellen nem tud küzdeni. Krumplis, hagymán, vízitormán és hasonló apróságokon élnek, míg egy nap Daisy-t haza nem toloncolják Amerikába, az apjához és a mostohaanyjához.
Itt rövid leírást találhatunk a kórházban eltöltött időről, ám látszik, hogy a főszereplőt nagyon megviselték a történtek, alig pár oldal az egész...
S végül, amikor véget ér a háború, Piper-től kap egy levelet, ami rejt egy telefonszámot. Felhívja őket, de egy idegen veszi fel, akivel megüzeni, hogy elmegy hozzájuk.
Angliába érve, a reptértől pár mérföldre rengeteget kell várnia, hogy megérkezzen a busz - a zűrös idők után még sok minden nem állt vissza a régi kerékvágásba. Hét és fél órát utazik a farmhoz, majd egy szinte idegen nővel találja magát szembe, Piper-rel, aki elmeséli mi történt, miután Daisy-t hazaküldték. Piper is szerelmes lett, egy orvostanonc fiúba, Isaac hazaért, a nagynénje, Penn meghalt, amikor haza akart szökni a gyerekeihez, ám Edmondról egyikük sem szól egy szót sem. Otthon megismerkedik Johnaten-nel (az orvostanonccal), Isaac elmondja élete leghosszabb monológját, teljes három mondatban, és amikor elérkezik a várva várt pillanat, amikor két főhősünk találkozik... Az olvasó nem éppen azt kapja, amire számít.:) Edmond, amikor meglátja Daisy-t, egyszerűen csak nyugtázza a jelenlétét, majd tovább réved a tekintete a semmibe. Mintha ott se lenne.
Piper elmeséli, hogy Edmond-ot nagyon megviselte a háború. Azt a falut, ahová először kerültek, meg akarta menteni, de senki nem volt hajlandó menekülni az ő szavára, Isaac viszont egyre nyüstölte a tovább haladás céljából. Végül Edmond engedett, nehéz szívvel ugyan, s amikor visszatért, látta azt a rengeteg embert lemészárolva, akik befogadták, szerették, védték...semmivé lettek. E mellett még szerepet játszott az is, hogy amikor nagy nehezen hazaért, kiderült, hogy Daisy-t érkezése előtt 2 nappal toloncolták haza. Utána egy évig nem beszélt, ám idővel a kertészkedésben találta meg a békét, a szeretetet, szinte beleőrült a növényekbe.
S a történet legvégén Daisy eldönti, hogy Angliában marad, és vár. Mert ráébred, hogy neki mindvégig Edmond mellett lesz a helye, hogy még mindig reménytelenül bele van esve, s ha a fiúnak türelemre, békére és szeretetre van szüksége, ő ezt megadja neki.
Véleményem szerint ez a regény nem gyerekkorosztálynak való, mivel egyrészről a családon belüli szerelmi szál megzavarhatja őket, másfelől pedig a könyvben szinte minden szónak érezni lehet a súlyát... a szerelem, az éhezés, a halál, a bátorság... mind-mind olyan szövevényesen van beleépítve, olyan tettetekben mutatkozik meg, amit csak ha olvas az ember, és nem ért, akkor elvész a történet hangulata. Nem is igazán a háborúé a főszerep - bár az hozza mozgásba a dolgokat - hanem sokkal inkább a reményé, ami mindvégig ott volt mindenki szívében. Kivéve Edmondot, aki azért zárkózott be, mert 6 év után, már nem hitte, hogy viszontlátja Daisy-t. Akkora igazságok fogalmazódtak meg a szükséghelyzetekben, amekkorát így, gyermekfejjel, szerintem még én sem értek pontosan, de érzem. Ez a szép a könyvekben, hogy bár nem teljesen lehet őket úgy felfogni, ahogy az író akarná, mégis a szavak dallamából rá lehet jönni, mit is jelent igazán az élet.
Extrák:
